Az Egerszegi csoda nem csak ideig-óráig tartott, a csapat már a magyar labdarúgás pillére
Millenniumi futball-utazás
Zalaegerszeg - Jubileumi mérkőzéshez, ráadásul nem is akármilyenhez, millenniumi találkozóhoz értkezett a ZTE FC labdarúgó csapata. A kék-fehérek ma Pécsett ezredik meccsüket vívják az élvonalban, amit a jövő héten - immár hazai környezetben - az Újpest elleni találkozó alkalmából ünnepelnek majd meg.
TETSZETT A CIKK?
Ossza meg az alábbi közösségi oldalakon is:
iwiw
Delicious
Digg
Facebook
GReader
URLGuru
StumbleUpon
Tumblr
Twitter
Többre kíváncsi? Iratkozzon fel a hírlevelünkre, RSS-feedünkre!
nyomtatás |
Küldés e-mailben
|
A+ | A- |
Megosztom
Kilencszázkilencvenkilenc - leírni is hosszú - alkalommal lépett tehát pályára eddig a ZTE csapata az NB I-ben, korszakokon keresztül. S persze mindegyiknek megvoltak az egyéniségei, vagy fontosabb eseményei. Összeállításunkat is ezek alapján készítettük el a jubileumi találkozó kapcsán, természetesen a teljesség igénye nélkül, arra lehetetlenség lenne bárkinek is vállalkoznia... Az élvonalbeli történet 1972-ben kezdődött, amikor is a ZTE csapata az NB I B-ből feljutott az NB I-be, majd megragadt ott, s legfényesebb sikerét 2002-ben ünnepelhette, amikor bajnoki címet szerzett.
Kocsárdi Gergely, a 2002-es bajnokcsapat kapitánya annak a generációnak tagja, amelyik a kilencvenes évektől került előtérbe.
- Nagy dolog volt, amikor 1994-ben visszajutottunk az NB I-be - emlékezett vissza. - Főleg saját nevelésű fiatalok alkották a keretet, és szerencsés volt, hogy nagyjából azonos életkorú játékosok voltunk. Aztán jött a 2002-es év, amikor minden öszejött. Megéreztük, milyen az igazi futballhangulat, s csak azt sajnálom, hogy nem adatott meg még több nemzetközi mérkőzés pályafutásom alatt. 2005-ben aztán majdnem ellehetetlenült a klub, de ezt is túléltük, mert voltak, akik nem sajnálták a milliókat - élükön Nagy Ferenc elnökkel -, hogy életben maradjon a ZTE.
Szőcs Jánosnak, a ZTE 1972-es csapatának edzőjének kettős jubileumot hozott ez a hét, hisz hétfőn ünnepelte 75. születésnapját, ma pedig büszkén tekinthet vissza: vele és csapatával indult az NB I-es egerszegi történelem.
- Hihetetlen ez a szám, s kezdetben nem is gondolhattunk arra, hogy megérjük az ezredik élvonalbeli meccsünket is - emlékezett Szőcs János. - Akkoriban ugyanis az volt a módi , hogy a stabil fővárosi és vidéki fellegvárak mellett az újoncok nem sok időt töltenek el az élvonalban. Amikor az első év végén hatodikak lettünk, a kollégák mondták is: fiatal, tehetséges edző vagyok, most kell eljönni Egerszegről. Örülök, hogy nem hallgattam rájuk! 1968-tól egyhuzamban tíz és fél évig ültem a ZTE kispadján, amivel úgy tudom, ma is csúcstartó vagyok idehaza az élvonalban. Nem lehet véletlen az sem, hogy mint az Egerszegi csodáról beszéltek annak idején rólunk, mert tényleg igazi csapat voltunk, sztárok nélkül, tele helyi kötődésű játékosokkal. Meglehet, ez is közrejátszott benne, hogy plusz energiák szabadultak fel mindenkiben a pályán. Játékosként szép karriert futottam be, de edzőként csúcsosodott ki bennem a futball iránti szeretet. Mindig újítani akartam, létrehoztuk a pacsai futball-kollégiumot, ami akkor egyadülállónak számított idehaza.
Bita József is egyike azoknak, aki a felkerült csapat tagjaként élte át mindazt, ami addig egerszegi labdarúgónak nem adatott meg. Az élvonali szereplést.
- Ragyogó közönségünk volt, az áttörést az jelentette, amikor Szőcs János lett az edző - mondta Bita Jószef, aki 1963-ban Lovásziból került a ZTE-hez, majd 1974-ben fejezte be a játékot, később számos beosztásban, napjainkig a klub kötelékébe tartozik. - Egy idő után a játékosoknak is igénye lett hogy feljussunk az NB I-be és az állomány alkalmas volt erre. Leírhatatlan volt az élmény, főleg az első bajnoki mérkőzések. Azt hiszem, olyan hangulatban nem is lehetett rosszul játszani, kikukucskáltunk az öltözőfolyosóról a nézőtérre, ahol egy gombostűt sem lehett leejteni a lelátón, s mi meg akartuk hálálni ezt a rajongást. Talán ez volt a titok, hogy az is kihozta magából a maxumumot, aki mentálisan nem volt annyira erős. Nagyon sok fiatalnak kívánom, hogy a miénkhez hasonló hangulatban futballozhasson egyszer, s olyan pályafutást is, mint amilyen a miénk lehetett. Nem voltam vándormadár soha, s ezt a klub mindig is viszonozta velem szemben.
Péter Zoltán a ZTE egyetlen olyan labdarúgója, aki világbajnokságon (1986) szerepelhetett, s ráadásul egerszegiként a legtöbbször (28 alkalommal) ő ölthette magára a címeres mezt.
- 1976-ban kerültem fel az ifiből az első csapathoz. Amolyan középutas labdarúgó vagyok: még játszhattam a feljutó csapat tagjaival, majd a későbbi generáció tagjaival is - helyezte el magát időben és korban Péter Zoltán, aki 1987-ig volt a csapat tagja, s 1991-ben egy rövid ideig még visszatért. - Ha úgy vesszük, a példaképeimmel kerültem egy öltözőbe, s majdnem csókolomot köszöntem nekik. Csatárként kezdtem, aztán Szőcs mester egy hétig foglalkozott velem, hogy védőként debütáljak egy MTK elleni mérkőzésen, s ott is ragadtam...A nyolcvanas években nagyon sok vezéregyéniség játszott itt, hiszen Gass érezte a kaput, Soós és Galántai pedig remekül irányított. Azt sajnálom, hogy amikor Gellei Imre vezetésével kétszer is negyedikek lettünk, nem jutottunk ki a nemzetközi porondra, pedig emlékszem, csak egy gól hiányzott volna hozzá. Amúgy a labdarúgásnak nagyon sokat köszönhetek, általa bejárhattam a világot, és máig a rabja is vagyok.
Balázs Zsolt, a ZTE FC jelenlegi keretének tagja összeállításunkban a kakukktojás , ám éppen azért esett rá a választás, mert a jövőt képviselheti. S hogy mit gondol ő az 1000. mérkőzésről?
- Nagy megtiszteltetés számomra, hogy egy ilyen nagy múltú klub tagja lehetek. Remélem, hogy eljön majd a kétezredik találkozó ideje is és bízom abban: lesz még alkalom olyan ünneplésre, mint volt 2002-ben. Örülnék, ha én is hozzájárulhatnék játékommal a klub dicsőségéhez, ez motivál engem is.
Soós István, a Cukrász máig csúcstartó a ZTE történetében, a legtöbb pályára lépéssel - 1972 és 1987 között -, illetve a szerzett találatok tekintetében is. Ő volt az a játékos, akiért érdemes volt kimenni a stadionba, akit mindig csábítottak máshová, de soha nem igazolt el.
- Nagykanizsáról vonultattak be katonának, így kerültem a ZTE-hez 1972-ben, pedig Komlóra szerettem volna menni ... - hallottuk Soós Istvántól. - Az első évek az NB I-ben hihetetlen hangulatban teltek, a gyárak leálltak, jöttek az emberek meccsre, Benéék nem akarták elhinni, hogy létezik ilyen... Sokszor hívtak más csapatok, s ha változtattam volna, talán még többre vihettem volna, de egyáltalán nincs hiányérzetem. Nem gondoltam volna például, hogy 35 évesen még futballozni fogok, s életem legszebb időszaka volt, amikor játszottam, mert szerettek bennünket. A csapatjáték vonzott, jobban örültem annak, ha gólt rúgattam valakivel, mintha én találtam volna be, hiszen tudtam, mekkora öröm ez a másik számára. Mindig is a déli futball tetszett, a brazilok a legjobbak, az olaszok viszont a legokosabbak. Rengeteg játékossal szerettem együtt futballozni, akár két csapatra valót is fel tudnék most sorolni. Péter Zolival például azért, mert roppant tehetséges volt, Szentes Lázár pedig annyira gólérzékeny volt, hogy csak egyszer kellett mondani merre menjen, már tudta is...
